Antaliczék Ipolyságon élnek. Bérházban laknak. A négytagú család „feje” nem férfi, hanem nő: Ágnes asszony. Mindössze 45 éves, jó kedélyű teremtés, a mosoly szinte soha nem hervad le az arcáról. Pedig lenne miért bánkódnia, szomorkodnia, keseregnie. A családot az elmúlt években valósággal üldözte a balsors. A legtöbb ember összeroppant volna az elviselhetetlennek tűnő terhek súlya alatt, a törékeny Ágnes anyuka azonban ma is, a családot ért tragédiák ellenére is életvidám teremtés.

Ágnes 1984-ben ment férjhez Antalicz Jánoshoz. Az egyik héten betöltötte a tizennyolcadik életévét, a másikon pedig, „nehogy véletlenül is lemaradjon valami jóról”, már férjhez is ment. A férje, „Pepsi” kőműveskedett. Hétvégéken meg zenélt, zenekarban énekelt. A jó kiállású férfit mindenki ismerte a környéken. Ágnes lányuk 1984. augusztus 25-én született. A csecsemőt mindjárt születése után az aranyosmaróti kórházba vitték. Az édesanyának azt mondták, gyermeke agybénulással jött világra. A kicsi képtelen volt az orrán át  lélegezni. Aztán Pozsonyba szállították. Az orvosok egy idő után elárulták az anyukának, hogy a kollégáik a szüléskor elrontottak valamit. Írással persze nem akarták szavaikat igazolni. A kicsi több kórházban megfordult. Egy év után azonban az anyuka kezébe nyomták: vigye haza.
A leányka egy évesen 3 kiló volt. Még akkor is jobbára csak a száján át vette a levegőt. Az orvosok azzal vigasztalták, hogy „fiatalasszony, ne sirasson, majd lesz másik gyereke...” Ágnes azonban nem adta fel a küzdelmet. Naponta órákon át tornáztatta a leánykát. És a  gyermek ma már egyedül jár. Egyedül öltözik, egyedül mosdik, sőt még a szobáját is maga takarítja. Igaz, nem hall, nem beszél. Mivel agykárosodást szenvedett, a jelbeszédet sem volt képes megtanulni. A fiatal anyuka ma is éjjel-nappal gyermeke gondját viseli. Nem  szívesen folyamodik segélyért. Egyszer egy illetékes ügyintéző azzal utasította el a kérelmét, hogy: „Ha roma volna, vagy keze-lába hiányozna, kaphatna valamit, így azonban nem jogosult.” Ágneska már 20 éves volt, amikor kiharcoltak számára egy autót, amivel a  kezelésekre szállíthatták. A család sokáig a segélyből meg Pepsi keresetéből élt. A lány ma már 27 esztendős, 18 éves kora óta rokkantnyugdíjra jogosult, az édesanyja pedig az ápolásáért kap állami támogatást.
A család a kislány világrajöttét követően különféle genetikai vizsgálatokon esett át, és az orvosok egyik szülőnél sem találtak genetikai rendellenességet. Pepsiék hát vállaltak még egy gyermeket. És két évre Ági után meg is született a második Antalicz csemete. Attila a család nagy-nagy örömére épen, egészségesen látta meg a napvilágot. Ekkor a família Léván lakott. Pepsi a járásszékhelyen dolgozott és a cégtől lakást is kapott. És persze a város egyik zenekarának oszlopos tagja volt.
Léván az idegorvos azt tanácsolta az anyukának, hogy Ágikát adják minél előbb intézetbe, mert nem fognak tudni mit kezdeni vele, hisz soha életben nem fog tudni járni, de egyedül enni se, sőt még felülni sem. Az anyuka azonban hallani sem akart az intézetről. „Nem  dobom el a gyermekemet magamtól – jelentette ki kerek perec, és attól kezdve a témát a család minden egyes tagja lezártnak tekintette –, az enyém, a miénk, édes gyermekünk, nem „szabadulunk meg” tőle semmi pénzért, nekünk kell gondját viselnünk.” Azt, amit  a leány mostanáig megtanult, a szüleinek, elsősorban és legfőképp az édesanyjának, anyukája szerető gondoskodásának köszönheti. Persze Atilla is kicsi korától nagyon szerette nővérkéjét. Az évek során többször megszólították a munkába igyekvő emberek. „Ági,  neked  nagyon jó – mondták –, nincs semmi gondod, állandóan mosolyogsz, csak üldögélsz naphosszat a leányoddal a padon.” „Persze – mosolyodott el az asszony ilyenkor –, nekem nagyon jó. A te lányod már leérettségizett, diszkókba jár, udvarlók legyeskednek körülötte, az enyém meg ezidáig még csak meg sem szólalt, és azt sem tudom, mit tudatosít rólunk, meg a környező világról.”
Sokszor eszébe jutott, sokszor feltette magának a kérdést. „Istenem, miért épp engem büntetsz, miért épp engem sújtottál ilyesmivel? Soha senkinek nem akartam, senkinek sem kívántam semmi rosszat...” Aztán tovább töprengett. „Mi lesz vele, ha megöregszem?”  Amikor aztán megszületett Attila, némiképp megnyugodott. „Majd ha felnő, vigyáz a nővérére, és ha már nem leszek, a gondját viseli. Esetleg a barátnőim segítenek neki. Hisz rengeteg barátnőm van. És mindegyik igazán jólelkű.” A leányt a rokonság is kedveli, szereti.  Ha megéhezik, kézen fogja édesanyját, a hűtőszekrényhez vezeti, kinyitja az ajtót, és megmutatja, mit szeretne enni. Alapjában véve jó kedélyű, ám vannak szomorú pillanatai. Néha leül az ágyára, kis ideig néz maga elé, és elsírja magát. Sírdogál egy sort, aztán azonban az édesanyja karjába csimpaszkevesebbet sír. Az ajándékoknak kimondottan örül. Szeret öltözni is. A szülők színházba, koncertre, templomba is, mindenhová magukkal viszik.
A család egy idő után visszaköltözött Ipolyságra. Attila az általános iskolában remekül tanult. Később leérettségizett, aztán Komáromban, főiskolán folytatta tanulmányait. A magyar-történelem szakot választotta. A második évben, félévkor azonban történelemből  kibukott. „A tanárom azt mondta, állítja, mivel sokan vagytok, hiába csinálsz bármit is, nem folytathatod.” Hazament és egy magyarországi cégnél vállalt munkát. Később Angliába ment. Közben persze készült egy újabb megmérettetésre. Nyitrán, az egyetemen,  tolmács-fordító szakon szeretett volna továbbtanulni. A megspórolt pénzéből „flancos járgányt”, BMW-t vett. Az egyetemre felvették. A második tanév elején azonban, 2009. október 7-én iskolába menet karambolozott. Nedves volt az út, megcsúszott a kocsija, az  autó Verebély és Tild között nekicsapódott egy fának. Édesanyja épp úton volt leányukkal a lévai rehabilitációs központba. Hazavitette magát, közben megkérte Mariannát, gyermekkori jó pajtását, barátnőjét, hogy értesítse munkában lévő férjét: Attilával baj van.
A balesetet szenvedett fiút a nyitrai kórházba szállították. Az orvosok megállapították: az ifjú legény hajszáleres bevérzéses fejsérülést szenvedett. A doktorok tanácstalanok voltak: nem lehet műteni, kómában van, várni kell. Vagy felébred, vagy... A fiú 50 napig  kómában feküdt. Édesanyja minden áldott nap meglátogatta. „Hátha épp ma ébred fel!” November 22-én a kezelőorvos bejelentette: mivel a páciens állapota stabilizálódott, további kezelés végett az állandó lakhelyéhez legközelebbi kórházba kell küldeniük. Attila az  ipolysági kórházba került. A fiút lélegeztető készülék tartotta életben, a szemét ki tudta nyitni, azonban egy testrészét sem tudta mozgatni. Bizonyos idő elteltével aztán némiképp javult az állapota. Talán, akár tudat alatt, jótékonyan hatott rá az otthoni környezet. Egy nap az ágyon mozdulatlanul fekvő betegnek kificamodott a bal válla. Az orvosok az anyukát megnyugtatták: fiát megröntgenezték, a ficamot helyre rakták, három héten belül felgyógyul. A sérülés okát senki sem tudta, vagy akarta megmondani, elárulni. Egyszer a  beteg a látogatásra érkező Ágnes asszonyt jajveszékeléssel fogadta. Kiderült, azért sír, jajgat kegyetlenül, mert a kificamodott válla közben el is tört. „Talán valahol, valakik szállítás közben leejtették – vélekedik az édesanya –, bizonyítani azonban nem tudom, mert senki  emmiféle gyanús dolgokról nem tudott.” Attila egy hétig törött vállal feküdt az ágyon. Végre, egy hét után az egyik orvos újra röntgeneztette a sérült testrészt. Csak ekkor derült ki a „titokzatos baleset”. A pácienst megműtötték. Kisvártatva a család a beteget  hazavitte a kórházból. Idő közben a jobb keze és a bal lába a testéhez szorult, felmerevedett. Ágnes asszony gyógytornászt szerzett. A szakember naponta tornáztatta a srácot. Attila december 28-án szólalt meg először. Igaz, attól kezdve minden szót, minden egyes meghallott mondatot visszamondott. Éjjel-nappal egyfolytában beszélt. Majd, segédlettel felült, és enni is kezdett. Az október 7. és január 7. közötti időpontból azonban most sem emlékszik semmire. A fiú február 10-étől Zólyomkovácsiba (Kováčová) került  gyógyterápiás kezelésre. Három hónap alatt újra tanult járni és beszélni. Az édesanyát mindenki biztatta, vigasztalta: betegük állapota szépen javul, és rendbe fog jönni. Csak legyenek türelmesek... Ágnes asszony kicsit megnyugodott. Majd tornáznak, ha hazajön, és  fiacskája rendbe jön! Ekkor azonban újabb csapás érte a családot. A férje 2010. május 15-én agyvérzést kapott!
Szombat reggel volt: János bevásárolt a közeli boltban, majd munkaruhát öltött és a hugához indult. A fürdőszoba falát akarta lecsempézni. Ágnesnek fél tizenegy tájban telefonált a lánytestvér: „Gyere gyorsan, Pepsi rosszul lett.” A feleség felnevetett: „Pepsi? Ne  viccelj velem. Soha életében nem volt beteg. Sőt, orvosnál sem járt eddig. Még kórlapja sincs!” Ágnes asszony még akkor is azt hitte, hogy ugratják, amikor meglátta magatehetetlenül fekvő párját. Aztán kiderült, tényleg rosszul lett. Azonnal gyorsmentőt hívtak. Az  orvos hamar megállapította: a férfi agyvérzést kapott. Kórházba szállították. A doktor megvizsgálta, majd közölte a fiatalasszonnyal: férjének sajnos semmi esélye sincs a túlélésre.
Ságról Újvárba vitték. Újvárból azonban visszaküldték. „Műteni nem lehet, szólt a verdikt, várni kell, majd lesz vele valami. Ha fölébred is, örökre tolószékes lesz.” Remek diagnózis!
Ágnes kikelt magából. Torka szakadtából kiabált. „Ilyen nincs – ordította –, maga még nem ismer minket. Mi Antaliczék vagyunk. Mi megmutatjuk, mire vagyunk képesek.” (Pepsi váltig hajtogatja: kardos felesége nélkül már rég alulról szagolná az ibolyát!)
A kórházban reggelente berakták egy fotelba, és a szerencsétlen beteg egész nap egy helyben ücsörgött. Az asszony a nyár folyamán már nem bírta tovább cérnával a helyzetet, és saját felelősség(é) re hazavitte férjét. Szerencsé(jé)re a barátnője ezúttal sem hagyta  cserben. A jópajtás még éjfél tájban, munkából hazafelé menet is benézett a családhoz. A legtöbbször közösen csomagolták át a mozgásképtelen nagy darab embert. A beteg borzasztó állapotban került ki a kórházból, és állandó gondozást igényelt. János ma  már bot nélkül is jár, az elméje ép, és folyékonyan beszél. A kezelőorvos pedig ma is állítja, Pepsi felgyógyulása kész csoda, ha a saját szemével nem látja, nem hiszi el, hogy akkora mértékű agyvérzést túlélt.
A városban tavaly októberben egykori zenésztársai jótékonysági koncertet szerveztek. Nagy buli volt. Sok jószándékú, segíteni akaró ember vett részt és adakozott a család javára az összejövetelen. Most már, igaz még bottal, Attila is, egyedül közlekedik. Persze,  naponta sokat tornázik. Fél évig már dolgozott is a városházán. Sőt, felügyelet mellett, autót is vezetett. Minél előbb szeretne továbbtanulni. A férj és a két gyermek egyaránt rokkantnyugdíjas. Pepsi 52 éves. És mihamarabb dolgozni akar.
„Úgy látszik, azért vagyok a világon – jegyezte meg Ágnes asszony mosolyogva –, hogy segítsek szeretteimen. Ez azonban nekem cseppet sem nyűg, sőt kimondottan felvillanyoz, és boldoggá tesz.” Attila meg hozzátette: „Az életünket neki köszönhetjük. Azt mondta: nektek élnetek kell, járnotok kell. Punktum. Aztán szépen, lassan, végtelen türelemmel meg is tanított minket járni. És újra megszerettette velünk az életet is. Nobel béke-díjat érdemelne!” Szerintem is.